









Amikor úgy 40 éve egy Praktika Szuper TL névre hallgató tükörreflexes „csodabogár” – jóbarátom révén – a birtokomba került, akkor még nem tudhattam, hogy egy életre szólóan beköltözött a
fotográfia az életembe. Büszke voltam rá és kitűnő pajtásom lett. Vele hódíthattam meg a fekete-fehér világot. Ő segített felfedezni az árnyalatokat. Éles látásával meghosszabbította a szemem s nagyobbra nyitotta az ablakot a világra. Ösztönzött a művészi meglátásokra, a kreatív alkotásra. És ez máig így van. Különös nosztalgiával emlékszem vissza a múlt évtizedekre. A házi fotolabor sejtelmesen varázslatos világára, az utazási élmények szépre tálalt dokumentációjára, a tájakra, arcokra, érzelmekre. Ez már történelem.
Aztán berobbant a digitális technika. Szerencsésnek tudhatom magam, mert digitálisan is „felfegyverkezhettem” és ezzel egy új korszak született meg az életemben. Az egyszerűből bonyolult lett, s a bonyolult ezernyi új lehetőséget kínált. Az LCD keresőben rögtön láthatóvá vált az exponálás sikere, s ez oldottabbá, biztonságosabbá tette a műveletet. Mondani szoktam: „a téma a földön hever, csak le kell hajolni érte”. Meg kell látni, meg kell érezni.
Az ember egyszer csak meglátja valamiben azt, amit talán sokszor nézett, de igazán nem látott. A harmatcseppet a levél szélén, a tavaszi rügy fakadását, a bárányfelhőket a kéklő égen, a virág szirmainak kinyílását. Az idő múlását, a Nap vérét az alkonyi vörösességben. Fantasztikus dolog megállítani az idő kerekét, és bepréselni az illékony pillanatot a maradandóságba. Az alkotó fotográfus a tárgyak emberi tartalmát szabadítja fel és élővé teszi azokat a maga művészi szellemisége szerint. Ezt gyakorlom nap mint nap én is. Sok exponálásra volt szükség ahhoz, hogy tudjam: mily fontos az árnyék is a fény mellett, s csodálatos világunkban hogyan egészítik ki egymást a színek és a formák. Hogy milyen a szemet-lelket gyönyörködtető harmónia.
Témát keresni és exponálni!
Ez az, amely megemeli az adrenalin-szintet.
Ez az, amely különös örömet gerjeszt.
Hobby vagy szenvedély, már nem érdekes.
Csak az a lényeg: ha ezt teszem, jól érzem magam!
Próbáld ki, ajánlom Neked is! Talán még nem késő!
Valamennyi fotó az oldalaimon, saját két kezem munkája.
Gyökereim Erdély földjébe kapaszkodnak. Székely vér folyik bennem. Az érintetlen, varázslatos, tiszta világ, ami még a Székelyföldön fellelhető, az a mai napig elbűvöl. Szívem odahúz, a Szüleim szülőhelyéhez, Szárhegyhez. Véreimhez, az Ősökhöz, az égbe szökő fenyőkhöz, a virágzó mezőkhöz, kemény, zord bércekhez, az ízes szép beszédhez, székely tisztességhez, éltető reményhez.
„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen,
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba Királyfi csillag ösvényén.”
Kedvenc versemmel kívánom Neked kedves Olvasóm,
hogy érezd egy picit Erdély mámorító illatát.
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagydolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe, hitbe, kedvbe,
S ki honnan jött, soha soha
Ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyuk…
a többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe!